Kategória: Ékszerek

Az igazi férfi elengedhetetlen kelléke a mandzsettagomb. Bár eredetileg praktikai funkciója volt, ma már inkább különlegessége és eleganciája miatt viselik. Manapság a mandzsettagombok teljesen egyénre szabhatók, így tulajdonképpen sok mindent elárulnak viselőjükről.

A mandzsettagomb a férfi ékszerek egy olyan darabja, amit az elegáns ingek ujjában használnak gombok helyett. A mandzsettagombok a férfi viselet viszonylag új találmánya, kiszorította a régi stílusú kötést, amelyet azelőtt hordtak a férfiak, a csuklónál megkötve, és ugyancsak kiszorítják a gombos mandzsettákat is.

A mandzsettagombok még mindig divatosak a hivatalos viseletben, és előírás szerint az ingre francia mandzsettát kell tenni. Ezek az ingujjak hosszabbak, mint a kar, hogy a gomb nélkül átessenek a csuklón. A mandzsetta vissza van hajtva egy kört és össze van kapcsolva a mandzsettagombok segítségével a ‘gomblyukakon’. Ez ugyan nem egy helyes kifejezés ebben az esetben, hiszen valójában mindkét oldalon lyuk van, és nincs gomb.

Míg a gombos ujjú ingek spirálban fedik egymást, a mandzsettagombos ingujjak úgy záródnak, hogy a két oldalt egymásra csúsztatják és a két lyukba jön bele a mandzsettagomb. A mandzsettagombok egyik vagy mindkét oldalán lehetnek motívumok, a díszítetlen oldalon van a mechanizmus — általában egy akadály, ami vízszintesen elforgatható, és megakadályozza a mandzsettagombok kiesését a gomblyukakból. Amennyiben csak az egyik oldalán díszített mandzsettagombokat visel, mint egy ékszer vagy egy monogram, a díszített oldal kerül kívülre. Vagyis, ha a karjait az oldala mellett tartja, a mandzsettagombok díszített oldala lesz látható és a zárómechanizmus el lesz rejtve.

A mandzsettagombok stílusa, formája és anyaga manapság teljesen egyénre szabható. Legyen szó családi hagyományról, belső poénról vagy csupán egyedi esztétikai funkcióról, az ügyes ékszerész kezek elkészíthetik a férfi ékszerét, hogy így az tökéletesen tükrözze saját stílusát.

A közbeszédben elterjedt elefántcsont kifejezés tulajdonképpen az elefánt agyarára utal. Köztudott, hogy ezt nagyra értékelik szépségéért, tartósságáért és jó faraghatóságáért. Az elefánt agyara voltaképp a felső metszőfoga a hím és nőstény afrikai elefántnak. A hím indiai elefántnak általában nincs, vagy ha van is, nagyon kicsi. Az elefánt agyara egész életében nő, átlagosan 2 méter hosszú és 23 kilogramm. Az agyar rétegesen nő, utoljára a belső réteg fejlődik ki, aminek egyharmad része az állat koponyacsontjaiba van beágyazódva. Az agyar belsejében egy darabon üreg húzódik, azonban ezután teljesen tömör, melynek közepében egy vékony idegcsatorna húzódik az agyar csúcsáig.

Az elefántcsont két fajta lehet: kemény és puha. A kemény agyarral rendelkező egyedek általában Afrika nyugati felén találhatóak, míg a puha agyarúak keleten. A kemény agyar sötétebb, keskenyebb és hosszúkásabb, mint a puha.

Az elefántcsont rendkívül tartós anyag, nem sérül vagy kopik, sőt még a tűz vagy a víz sem tesz kárt benne. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy néhány tulajdonsága nagyban hasonlít a keményfához. Tömör, könnyen csiszolható tulajdonságainak köszönhetően szépen megmunkálható és formálható.

Az ősidőktől kezdve luxuscikknek számítanak az agyarból készült tárgyak finom, szemcsés jellege, sárgás színe és sima, lány fényű felülete miatt. Egymástól eltérő kultúrákban fellelhetőek különböző faragással készült használati és dísztárgyak, úgy, mint Egyiptomban, Kínában, Japánban és Indiában.

Az alábbi ékszerek ugyan elefántcsontból készültek, azonban az agyar tulajdonosa még ma is vígan éli életét egy magyarországi állatkertben.

A karikagyűrűk kiválasztása izgalmas feladat. Egy közös döntés szimbóluma, a boldog, hosszú házasság reményében. Azonban amellett, hogy az örök hűséget és házasságot jelképezi, kifejezhetjük vele saját stílusunkat, egyéniségünket is.

A karikagyűrű az egyik legrégibb ékszer és egyben jelkép is. Az ősi egyiptomi sírok feltárásakor megfigyelték, hogy a szerelmesek karikagyűrűt viseltek ujjaikon. Úgy vélték, hogy a gyűrűsujj az egyetlen, amely közvetlen összeköttetésben áll a szívvel. A szerelem vénája, azaz a vena amoris legendája miatt viseljük ma is gyűrűsujjunkon azt a gyűrűt, ami számunkra az örök szerelmet jelképezi.

A kör fontos jelképe megannyi kultúrának. Egyiptomban a Nap és a Hold, valamint az örökkévalóság szimbólumává vált. Az egymásba futó, soha el nem váló végek, vagyis maga a karika így vált könnyen a házasság jelévé. Ugyan a kezdetekben bőrből, csontból és különböző növényekből készült, a középkortól már előszeretettel használtak fémeket és még később nemesfémeket az elkészítéséhez. Az egyszerű, díszítéstől mentes karika az Úr előtti egyenlőséget volt hivatott jelképezni, így a megköttetett házasságban nem volt különbség úrnő és szolga között.

Ez a szokás azonban nem sokáig tartott, hiszen az emberek rájöttek, hogy ezzel a kicsiny ékszerrel saját személyiségüket, valamint kapcsolatuk különlegességét is ki tudják fejezni. A különböző drágakő berakások és egyedi formák által a szerelmesek olyan ékszert tudhattak magukénak, ami évtizedek múltán is arra az édes ígéretre emlékeztette őket, amit az oltárnál megfogadtak.

Ez természetesen ma is így van, annyi változással, hogy az egyedi karikagyűrű megálmodásakor valóban csak a képzelet szabhat határt. Fontos azonban, hogy igyekezzünk olyan ékszert választani, ami nem feltétlenül az aktuális trendeknek felel meg, sokkal inkább saját stílusunknak és személyiségünknek.

Vegyünk figyelembe olyan szempontokat is, amik kifejezetten egyénünkkel kapcsolatosak. Az anyaghasználatnál például fontos lehet akkor, amikor a gyűrű anyagát választjuk ki. Egy nagyon fehér bőrhöz talán jobban illik a sárga, míg a sötétebb bőrhöz a fehérarany gyűrű. A forma és kő választásakor könnyen eshetünk túlzásba, de próbáljunk úgy dönteni, hogy az több évvel később is megfeleljen az ízlésünknek.

A legfontosabb mégis az, hogy az egybekelni vágyó párok mindkét fele ugyanazt érezze, ha ránéz arra a bizonyos gyűrűre!

A névjegykártya ma is a bizalom egyik építőeleme. Ezt már az ősi Kínában is tudták, hiszen pár évezreddel ezelőtt is már előszeretettel használták. Előfordult, hogy a mandarin előtt ketten vitték ajtónyi névjegykártyáját látogatásai alkalmával. De hogy is jutottunk az ősi Kínától a 21. századig, ahol már külön protokoll létezik a névjegykártya átadására?

XIV. Lajos, a Napkirály idejében szintén fontos volt a névjegykártya átadása bemutatkozáskor, azonban ekkor még elég volt, ha valaki egy kártyára ráírta a nevét. A nemesebb család sarjai természetesen olyan lapot nyújtottak át, amin címerek és más a rangjukra utaló jelzéssel voltak ellátva.

A névjegykártya eredetileg látogatójegy volt. A papírlap szélén szegélydísz és különböző metszett figurák voltak találhatóak, mely mellett az érkező saját kezű aláírása volt található. A magasabb rangúak, mint például nagykövetek, orvosok, bankárok előre készítettek olyan vizitkártyát, amire felfestették nevüket.

A névjegykártya az emberek közötti hivatalos érintkezés gyakorlati, tájékoztató jellegű segédeszköze: megkönnyíti a tájékoztatást, tájékozódást a másik személyét illetően, gördülékenyebbé teszi a hivatalos személyes kapcsolatokat, illetve bizonyos szigorúan meghatározott esetekben helyettesítheti a személyes találkozást – a protokoll szabályai szerint.

Ma már nemcsak a hivatalos, illetve kimondottan protokolláris, hanem a hétköznapi vagy baráti, ismerősök közötti kapcsolatokban is elterjedt a használata.

A névjegykártya személye átadása általában találkozások, bemutatkozások alkalmával kerül sorra, mintegy a bemutatkozás kiegészítéseként. Ha hivatalos eseményről van szó, illik a kapott névjegykártyát tüzetesebben megvizsgálni. Ezzel megtiszteljük a névjegy átadóját és módunk van a helyes megszólításra. A bemutatkozás alkalmával kapott névjegyet illik sajáttal viszonozni.

A névjegykártya leadása egy előre nem bejelentett és sikertelen találkozás alkalmával lép életbe. Ilyenkor a névjegyet illő távozás előtt odaadunk például a titkárnőnek, természetesen szóbeli üzenet meghagyása mellett. Ha szeretnénk írni a névjegyre valamit, azt ceruzával, a bal alsó sarokba írjuk, mert ez jelzi a személyes leadás tényét. A tinta használata a névjegykártya elküldésére utal.

És ha már rendelkezünk névjegykártyával, ne felejtsük el azt méltó módon tárolni. Az egyedi tartóból elővett névjegykártya valódi stílusérzékre utal. Talán nem gondolnánk, hogy van jelentősége, de még egy névjegykártyatartó is lehet valóban egyedi és megnyerő! A főleg fából megmunkált tartókon különösen jól mutat egy fém monogram. De ha még ennél is különlegesebbre vágyunk, akár egy visszafogott, finom mintát is álmodhatunk névjegyeink tartójára.

A karikagyűrű az egyik legrégebbi ékszer, amit ember visel. Az ősi Egyiptomban számos olyan sírra leltek, amiben a szerelmesek ujjain gyűrűt viseltek. A vena amorisról, vagyis a szerelem vénájáról úgy vélték, hogy az egyetlen olyan ér a kezünkben, ami közvetlen összeköttetésben van szívünkkel. Ez pedig a negyedik ujjunkból, a gyűrűsujjból ered.

Számos kultúra alapjelképe a kör. Egyiptomban az örökkévalóság, valamint a Nap és a Hold jelképe, de minden egyéb kultúrkörben mély, a folytonosságra utaló jelentéssel bír. Nem csoda tehát, hogy a karikagyűrű az egész világon az örökké tartó szerelem és a házasság szimbólumává vált.

Azonban mi van akkor, ha kicsit szeretnénk túllépni a formaságokon és valami egyedibb ékszert viselnénk ujjunkon? Fontos, hogy olyan ékszert válasszunk, ami a saját stílusunkat fejezi ki, nem pedig más ízlésének akar megfelelni. Sokan félnek a szögletes karikagyűrűtől, mert attól tartanak, hogy majd másoknak nem, vagy csak kevésbé fog tetszeni. Ne ez legyen a szempont, hiszen ezt a gyűrűt mi fogjuk hosszú-hosszú éveken keresztül viselni, nem pedig más.

Akadnak olyanok is, főleg férfiak, akik attól tartanak, hogy a szögletes karikagyűrű nem lesz elég kényelmes, pláne úgy, hogy még életükben nem viseltek gyűrűt. Nos, a szögletes karikagyűrű sokak szerint még kényelmesebb is, mint egyszerűbb társa. Így ha úgy érezzük a szögletes számunkra a kerek, inkább próbáljunk fel egyet és tapasztaljuk meg milyen is viselni egy ilyen különleges ékszert!

A tahiti gyöngy fekete gyöngyként vált ismertté a köztudatban. Ez a titokzatos gyöngy a Dél-Csendes-óceáni szigetekről, Polinézia lagúnáiból származik. Az itt található feketeajkú kagylók rejtik a különleges szépségű tahiti gyöngyöt.

Egy legenda szerint a termékenység és béke istene, Oro, egy szivárványon jött le a földre, hogy ezt a kagylót odaadja az embernek. Egy másik legenda szerint Oro egy fekete gyöngyöt ajándékozott szerelme jelképéül a szépséges Bora Bora istennőnek. A császári Kínában ugyanez a fekete gyöngy a bölcsességet jelképezte, amit egy sárkány őrzött a fogai között. Így, aki meg akarta szerezni a bölcsességet jelentő gyöngyöt, az előbb a sárkánnyal kellett megküzdjön.

A tahiti fekete gyöngyök viszonylag nagyméretűek, legkisebb méretük 8 mm, az átlagméretük 9 és 11 mm között van. A tahiti gyöngy számos árnyalatban fellelhető: a világos szürkétõl, a zöldes, kékes, aranysárga, lilás árnylatokon keresztül egészen a koromfeketéig. Nincs két teljesen egyforma gyöngy, ám pont ettől olyan értékes és különleges mind.

A luster, vagyis a gyöngy csillogása a felületről visszaverődött fény intenzitását jelöli. A fekete gyöngy tükörként viselkedi, így visszatükröződik körülötte minden, szemben a fehér gyöngyökkel. Ahogy az a gyöngyöknél lenni szokott, a tahiti gyöngy értékét is nagysága, formája, fénye, valamint felületi simasága határozza meg. Sok gyöngy felülete egyenletlen, ám ez ront az értékén. A legritkábbak a nagyméretű, tökéletes formájú és felületű gyöngyök, így természetesen ezek a legértékesebbek is.

A fekete gyöngy egykor csak az uralkodó ékszereiben volt megtalálható. Az egyik leghíresebb fekete gyöngy, az AZRA az orosz koronaékszerek egyik nyakláncának középső darabját képezte. Manapság azonban bárki szert tehet egy ilyen különlegességre, sőt még azt is könnyedén meghatározhatja, hogy milyen foglalatba kerüljön a gyöngy.

A damaszkolás a vas felfedezésével egyidős eljárási mód. A modern kor a damaszkolást már nem az alapanyag homogenizálására alkalmazza, hanem sokkal inkább azért, mert így a fémnek egy exkluzív, esztétikus külső kölcsönözhető. A damaszkolt anyag nem csak acélból állhat, acél mellett egyéb fémekkel is elvégezhető ez a művelet

A damaszkolás az acél javítására kifejlesztett ősi módszer. Bár az elnevezés egy földrajzi hellyel látszik összefüggést mutatni, nem lehet konkrétan meghatározni, honnan származik. Nagyon sok helyen alkalmazzák különböző fajtáit. Valójában inkább gyűjtőfogalomnak tekinthető, mint konkrét eljárásnak. Az ilyen acélnak ezernyi verziója lehet, melyeknek nagyban különbözhet az előállítási módja, kinézete, sőt minősége is. Ami közös bennük, hogy a damaszkolt (damaszkuszi) acélnak a felületén több-kevesebb minta látszik. Ez a minta a belső szerkezetet tükrözi.

A damaszkolt acéloknak két fő típusát különböztethetjük meg előállítás, kinézet és tulajdonságok tekintetében. Az egyik típust kovácstűzben, sorozatos tüzihegesztéssel hozzák létre (hegesztés- nyújtás- hajlítás- hegesztés- nyújtás- hajlítás- stb.). Ennek a fő típusnak számos (vagy számtalan) variációja létezik. A másik fő típust (wootz acél) egy zárt tégelyben vaspor és szén felhasználásával állítják elő. A zárt tégelyben a felületükön cementálódott vasszemcsék összetapadnak. Hűlés közben kialakul az acélban egy

Az ősi kardkészítés technikája az ékszerkészítés folyamán is visszaköszön. A damaszkolt acél ékszerkészítés céljából való felhasználása igen különleges eredménnyel jár. Gyakran a damaszkolt acél más anyag összekovácsolásával – például más rozsdamentes acél, rozé arany, fehér arany – különleges eredményt hozhat létre.

A damaszkolt acél egy másik verziója mélyen savazva készül, így a minta sokkal markánsabb. Ha pedig szeretnénk még tovább fokozni a különlegességeket, plusz kövekekkel díszíthetjük a felületet.

A damaszkolás során létrejött minta mindig egyedi, soha nincs két egyforma. Ezek a minták sokszor emlékeztethetnek ujjlenyomatra, vagy akár fa évgyűrűinek elmosódására. Bármilyen is legyen ez a minta, tulajdonosa biztos lehet abban, hogy teljesen egyedi ékszert viselhet.

Az ébenfát az ókortól fogva nagy becsben tartják. Felhasználási köre igen széles: használják bútorok elkészítéséhez, berakásként, hangszerek lapjaként, valamint ékszerként is viselhetjük.

Az ébenfa különlegességét mély, sötét színének és masszív, különleges tapintású anyagának köszönheti. A Diospyros nemzetségbe tartozó fa gesztje akár a víznél is sűrűbb lehet, így aztán igen kemény anyagról beszélhetünk. Ezek általában nem túl magas fák, viszonylag kicsiny törzsátmérővel. Az értékes faanyagukról ismert fajok mellett gyümölcsfák is tartoznak ide, például a datolyaszilva, vagy kakigyümölcs.

Sokféle színük lehet, a leggyakoribb a szürkés rózsaszín. Viszonylag kevés faj anyagának van szép, színes gesztje (a fa elhalt, belső része), ami miatt elsősorban értékelik. A fekete ébenfák szíjácsa általában 6–8 cm széles, fehér vagy rózsaszínes. A fekete geszt pórusait szintén fekete tartalmi anyagok töltik ki, emiatt szinte láthatatlanok, ez adja felületének fémesen csillogó fényét. Rendkívül tartós, a gombáknak és rovaroknak jól ellenálló faanyagok. Száradás közben erősen zsugorodik, keménysége miatt ez repedéseket okozhat.

Három fő fajtája létezik: csíkos ébenfa, fekete ébenfa Ázsiából, fekete ébenfa Afrikából. A csíkos ében jellemző a barna, fekete geszt, színes csíkokkal. Az ázsiai és afrikai fekete ében sötét, kékes geszttel rendelkezik, néha halvány csíkokkal.

Az ébenfa különlegességet kölcsönöz bármilyen ékszernek. A fém és a fa modern harmóniában olvad egymásba, viselője biztos lehet benne, hogy olyan egyedi kiegészítő tulajdonosa, ami nem jön vele szembe az utcán.

A titán elemet Martin Heinrich Klaproth német vegyész fedezte fel 1795-ben. Nevét a titánokról kapta, akik a görög mitológia szerint Gaia és Uranosz gyermekei, az erő megtestesítői voltak. Kronosz bukás után arra kárhoztattak, hogy a Föld mélyének rejtett tüzei között éljenek. 1825-ben szennyezett formában Berzelius állította elő, azonban nagy tisztaságú formában csak sokkal később nyerték ki.

Régen kevéssé ismert elem volt, hiszen a tiszta fémet igen nehéz volt előállítani, holott a titán egy nagyon gyakori elem, a kilencedik leggyakoribb a földön. Magyarországon a nyírádi térségben található bauxit ércben is megtalálható, ennek ipari előállításával Gillemot László professzor foglalkozott.

Fő felhasználása a repülőgépipar: sugárhajtóművek és repülőgépsárkányok előállításához használják, de széles körben alkalmazzák a vegyiparban és a hajózási berendezések gyártásakor is. Érdekesség, hogy a gyógyászatban az implantátum anyaga a titán, mivel a tiszta, ötvözetlen titánt elfogadja az élő szervezet.

A titán  „megmunkálásának” egyik legizgalmasabb momentuma az oxidálás. Ez az anyag 700°C fölött az oxigénnel könnyen reakcióba lép, így aztán titán oxidot létrehozni nagyon egyszerű. Azonban nem az eredmény az érdekes – legalábbis egy ékszerész számára –, hanem maga a folyamat. A titán forgácsot egy mezei öngyújtóval fel lehet hevíteni a kellő hőmérsékletre. Amikor ezt eléri a reakció folytán, a hőmérséklete rendkívül megnő, jóval 2000°C fok fölé, amit fehér fény kísér. Ha a forgács nagyon vékony akkor villan egy nagyot, amit úgy kell elképzelni, mint egy vaku villanását. Ez a jelenség hasonlít a magnézium égésére. Ha azonban bekövetkezik az oxidáció, az anyag könnyen szétmorzsolhatóvá válik, és onnantól nem sok mindenre lesz jó. Röviden: A titán „elég”.

A titánékszer készítés egyik nehézsége, hogy normál műhely körülmények között nem lehet se önteni, se forrasztani. Egyedül forgácsolni hagyja magát, azt se könnyen. Tehát hozzáépíteni nem lehet, csak elvenni belőle. Persze van pár trükk, amivel meg lehet bolondítani a végeredményt, ilyen a kő, fa vagy arany berakás.